Cinderella

A sok eső és hideg után szerdára gyönyörű napsütés lett, Norbi állította ez az ő érdeme, így sétára indultunk. Először Marceloval közösen elmentünk az utazási irodának álcázott titkos váltóba, majd a cipőboltokat vettük célba. Útban a Flabella felé elhaladtunk a legendás Confiteria La Ideal mellett. Tangózni már nem jövök ide, de azért szép emlékeket idéz.

A Flabella-ból eredetileg négy cipellőt kellett volna elhoznunk. Amikor előző héten Endre odatelefonált, még csak kettő volt kész, mire odaértünk már csak egy. Így megy ez. Az üzlet pontosan úgy nézett ki, mint három éve, a dobozhalmok mit sem változtak :) Továbbra is rejtély, hogyan találják meg a cipőket..

Mivel Norbi nem talált magának fiúcipőt, jöjjön a komilfó lánycipőbolt :) Egy kellemes séta és már be is fordultunk a Rue Des Artisans kézművesudvarba, annak is leghátsó kapualjába.

Nyomom a csengőt, nyílik az ajtó, betekintést nyerünk a szentélybe. Mindig valami különleges misztikum lengi körül ezt a kis üzlethelyiséget. A tanguerák bársonyszékeken foglalnak helyet, pár szóban elsuttogják kívánságaikat, majd az eladók doboztornyokkal egyensúlyozva járulnak elébük. Az ember lánya itt királynőnek érzi magát.

A Mundial miatt viszont már nincs nagy választék. Hoznak egy sárga-feketét, rázom a fejem. Egy türkiz-pink-narancsot, nem tetszik. Sima fekete nemjó. Bézs szóba sem jöhet. Már-már úgy néz ki Hamupipőke cipő nélkül száll be a tökhintóba, amikor eléhoztak egy pink-fekete csíkos szandált. Pontjó. Tükörpróba. Norbi vigyorog. Hétszáztízpeso..

Hazafelé improvizálunk a buszokkal, nemkéne mert elkanyarodik, átszállnánk, de azt meg javítják. Dugóba keveredünk, ilyen kalandjaink vannak :) De fotótéma mindig van.

Rögtönzött mate bögre árus a forgalomban

Sok a sáv

Este közlöm a fiúkkal, hogy márpedig ma a Lo de Celia nevű milongára megyünk. Egy otthoni milonguero ajánlásával, miszerint ide a legöregebb milonguerok járnak, akik még a negyvenes-ötvenes években kezdték az tangót. Muszáj megnéznem. Gondosan kiöltözünk, mert állítólag ide bizony ki kell. A tizenkettes busz sokáig zötyög, a fiúk beletörődve tűrik az utazást, ez most az én estém. A milonga már hatkor kezdődik, mi csak hét után érünk oda. A környék nem túl bíztató, de végül meglátjuk a sarki épületen a táblát, jó helyen járunk.

Oldalt van a bejárat, méghozzá fémdetektoros kapuval.. ezek a fickók nem viccelnek. A lépcsőfordulóban hatalmas tükör, a bejárat előtt vastag bordó bársonyfüggöny. Előttünk egy középkorú férfi kopottas aktatáskával. Úgy látszik itt megállt az idő. A jegypénztárban üvegfal mögött idős bácsi számolja komolyan a pesokat.

Belépünk és időutazunk. Az átlagéletkor talán hetven év vagy talán több. Az ültetőlány meglepődik, de az első sorba vezet. A fiúk külön jönnek be. Egy idősebb hölgy mellé kapok helyet, aki tud pár szót angolul, így remekül eltársalgunk. Megosztja velem a mentolos cukorkáját. Ő is megjegyzi, hogy nagyon fiatal vagyok ide, ezt a tekintetek is elárulják. Egy pillanatra meggondolom magam, de nem, ha már eljöttünk, bátor leszek.

Először elvarázsol a hangulat. Itt van előttem a történelem. A tangó történelme, lenyűgöző. Csupa öregfiú, akik az idők során együtt öregedtek meg. Ők maguk a tangó. Fantasztikus. Az ölelésük karakteres, erős, apró lépéseket tesznek, de micsoda energiával. Van köztük egy szalontáncos is. Aprótermetű, fehérhajú és úgy lép, mint egy macskaféle.

Ez a milonga is tradicionális, de mivel ezek a fickók itt mind ismerik egymást, nem kell válogatnom, szemezhetek bármerre. Az első bácsi a tánc után a nyakamba borul, hát te úgy táncolsz, mint egy portena. Én meg kezdő spanyolsággal próbálom mondani, hogy mennyire megtisztelve érzem magam, hogy táncolhatok vele. Aztán később még kétszer is felkér és időnként mond pár szót a zenéről, djről. Táncolok a legidősebb papával is, az ujjain mutatja, hogy hetvenöt éve táncol... én meg szerényen csak ötöt mutatok. Nem lehet visszadni az élményt, amit ott éreztem. Érdekes, hogy szinte mindannyiuk csak pár egyszerű szekvenciát ismételget. De azt zenére, zenében. Ismerik az összes számot kívül-belül, ezen nőttek fel. Ez az életük.

Az asztaltársam a magyar fiúk felé tekintget, ők nem táncolnak? Úgy néz ki nem.. valahogy nem érintette meg őket a hely szelleme. De türelmesek, amíg táncolok. A hölgy meséli, hogy van aki munka után jön ide, van aki apró kifogással szökik meg titokban otthonról az asszony mellől néhány lopott órára. Mutatja a vejét is, majd rögtön kimenti, a felesége tudja, hogy itt van. Én meg Alíz módjára ámulok, hogy milyen világba csöppentem.

Aztán elkövetek egy hibát, pedig jó előre figyelmeztettek rá. Egy magas tagbaszakadt fickó imbolyog felém, mintha szemezni próbálna közben, de mégsem, aztán teljes természetességgel nyújtja felém a kezét, mintha már jó előre megbeszéltük volna a táncot. Hezitálok, de aztán belemegyek. Egy magától teljesen eltelt olasz, akinek valószínűleg fogalma sincs a szemezésről, de még a tangóról sem. Atyaég, ezek után biztosan senki sem fog felkérni. És egy jó darabig így is volt, fogtam is a fejem, hogy lehettem ennyire balfék. Aztán megtört a jég. Néhány külföldivel is táncoltam, de meg sem kellett kérdeznem, az ölelésük elárulta, hogy nem argentínok. Most már tudom, hogy mennyire más.

És hogy mennyire nem számít a kor, a rocky és salsa tandákra is megtelik a parkett. Énekelve táncolnak és nem is akárhogyan. Én is belekerülök a forgatagba, a táncpartnerem talán hatvan éves. Ott van a fiatalságuk minden mozdulatban.

Utoljára még leszemeztem a terem túloldalán ülő szalontáncos papát is. Nekem sajnos túl aprócska, de azért élmény volt.

Kifelé menet fotóztam párat az utókornak. Ki tudja meddig lesz még..