Élményvásárnap

Ha vasárnap akkor La Boca tangósnegyed. Ez olyan, amin egyszer minden idelátogató túristának át kell esni és hát Norbi még nem látta. Az idő szerencsére napos, korán útrakelünk. Velünk jön a kanadai lány is, ez az utolsó napja és még szeretne venni pár ajándékot. Busszal megyünk, szokás szerint kicsit keringünk a megállók között, de aztán felszállunk az egyikre, ami kizötyög velünk a külvárosba. Ahogy haladunk kifelé eltűnnek az üzletsorok és az épületekre lassan kezd bekúszni a Caminito színkavalkádja. A busz ablakán kifelé bámulva egy rusztikusan berendezett nappali jelenete tárul elénk. A bohém utcalakásban kényelmesen üldögélők cinkosan vigyorognak és integetnek. Itt a hajléktalanok is megadják a módját az életnek. Minden az utcán zajlik.

A végállomáson leszállva úgy tűnik a verkli télen-nyáron megy árusokkal, utcatáncosokkal és nyüzsgő túristákkal. A táncosokat jobban megnézve elszomorít a látvány. A lányok a cifra ruhák fölé pulóvert, bőrdzsekit húznak. Neccharisnyában és arcukra fagyott széles mosollyal pózolnak a külföldiekkel. Éttermek teraszán táncolnak vagy a téren szólítják le a bámészkodókat, hogy pár fotó erejéig tangós ruhákat aggassanak rájuk. Néhány pesoért kapható a tangóérzés.

A kanadai lány eltűnik a vásári bódék között, addig sétálgatunk. Színes házak, papírmasé hűtőmágnesek, kilapított sörösüvegekből készült ajándéktárgyak, névre szóló maté bögrék.

A Boca-n túl a villamossíneket ellepte a sár és a gaz. Nem tanácsos erre sétálni.

Az éttermekben csak néhány vendég van, ez még nagyon előszezon, pedig a vendégfogó emberek mindent bevetnek. Endru többel is szóba elegyedik, gyakorolja a spanyolt. Aztán megáll az egyik pódiumnál, itt táncolt szandálban két éve. Most is akar. Egy milonga sapkában, kabátban és már nem fázunk. Az éttermes fickó kérdezget honnan jövünk, a Mundial hallatára megváltozik a tekintete és néhány percre kiesik a túristáknak felvett szerepéből, mint tangós a tangóssal beszélget velünk.

2010. február

2012. augusztus

Amíg várunk a kanadai lányra én szabályosan röhögő görcsöt kapok. Még most is amikor visszagondolok erre. Pedig nem nagy ügy. A Caminito előtt egy mexikói pasas elnyűtt pulóverben és farmerban riportot készít. Mögötte egy hátizsákos dinoszaurusz lazán bemászik a képbe. Annyira komikus, ahogy az igénytelen riporter mögött a még igénytelenebb jelmezes fickó mászkál. Aztán később levette a dinófejet, a fiúk szerint kár volt, úgy sem jobb :)

Aztán előkerül a leányzó és boldogan mutatja a szerzeményeit, tangós festmények és rajzok. Még pár fotó a kikötőben, aztán elköszönünk. Taxiba száll, mert késésben van.

Mi is mennénk, de még Endru meglát egy pattogatott kukoricába mártott cukorban égetett fapálcára szúrt almát.. teljes a boldogság. Aztán én is meglátok hét színes famacskát negyven pesoért és egyből szerelembe esem. Mégis mit kezdjek ennyi famacskával... nem mindegy? Nem kell mindent megmagyarázni. Endru mondja, alkudjak. Mondom jó, trenta? A fiú bólogat. Hát így lett nekem harminc pesoért egy fészakalja napszítta faragott macskám. De ha rájuk nézek mindig eszembe jut a Boca színes forgataga, meg ez a két tökfej, akikkel itt mászkáltam. Meg a dinós muki :)

Következő állomásunk az hírös Boca Juniors focistadion. Túristanegyeden kívülre menni veszélyes, de végülis van velem két erős férfi és csak pár sarokra van, mindegyiken párban járőröző rendőrrel. Azért Norbi elteszi a táskájába a szuperfényképezőjét. Útközben még betérünk egy vegyesboltba egy hotdogra. Az íze felejthető, az élmény megfizethetetlen. A stadion körül van építve, nem sokat látunk belőle. Nagy, kék és sárga.

A térképen mutatom a fiúknak, hogy a közeli San Telmoban indul a Defensa utca, amin végesvégig kirakodóvásár van. Megkérdezünk két rendőrt is, merre biztonságos, aztán átvágunk a körzeten. Bereteszelt ajtók, betört ablakok, kihalt utcák.. meggyorsítjuk a tempót. Leülünk egy parkban pihenni. A szomszédos asztaloknál csődület van, dobják a kockát, sakkoznak és egyáltalán nem zavarják őket a körülöttük kattogó fényképezőgépek. Ezt én sem hagyhatom ki.

Már későibe fordul a délután, de a Defensa még hangos a vásári árusoktól, mutatványosoktól és utcaművészektől. Előbb viszont Endre beterel egy alien-es kiállításra és nyakon ragad, hogy vigyorogjak egy űrlényes képen. Aztán vicces tükrök előtt ugrálunk, az egyiken, amelyik összenyom, argentinok leszünk :)

Vásári mulatság képekben:

Utcabűvész

Ördöglakatok

Kacatszobrok

A bazársor egészen a Casa Rosada-ig nyúlik, mi Mafalda-nál letérünk némi empanada reményében, de vasárnap lévén zárva a kiszemelt étterem, így éhesen bandukolunk tovább. Mivel a buszmegállót egy utcafesztivál kellős közepén találjuk, marad a hazametrózás. Be kell érjük tizenkét medialunassal.

Este csendespihenő után készülődünk, méghozzá színházba! Bizony... mi itt Buenos Airesben már színházba járunk. Éváék egy ismerőse játszik egy vicces tangós darabban, ezt nekünk is látni kell. A megállóba érve a busz megint kifog rajtunk, állítólag nem jár. Nem adjuk fel, taxival robogunk tovább az Elkafka színházba. Félóra várakozás után beengednek a családias nézőtérre, érződik, hogy kortárs darab lesz. Nem baj, szeretjük, a srácokkal már voltunk ilyenen. Azt már tudjuk, hogy a milongára járó különböző karakterekről szól, mondjuk arról otthon is lehetne alkotni egy darabot :) A színészek nagyon karizmatikusak, tangó zene megy, gyönyörű energiával táncolnak és beszélnek. Viszont az a helyzet, hogy Endruval egy kukkot sem értünk, mellettem Norbi viszont végigröhögi az egészet. Hogy is van ez? Pedig rajtam van Endru szemüvege.. egészen más így színdarabot nézni. Azért néhány rész tényleg vicces, ahogy bemutatták, hogy próbálnak szemezni a nők milongán vagy hogy tanítanak a tanárok.

Új élményekkel térünk haza. A fiúk kidőlnek, én viszont Évával megbeszélem, hogy éjfélkor indulunk milongára, ugyanis ma este Marcelo lesz a DJ a Villa Malcolm-ban. Úgy gondoltam, erre az alkalomra felavatom az új cipellőket :)

A milongára érve felmehetek a pódiumra a DJ asztalhoz, nagyon menő. Ott átveszem a cipőm és elvegyülök a tömegben. Nem sok esély van táncra, mert új fiatalos társaság jár ide, mindenesetre a Bailas? kérdésekre nemet mondok. A tizedik után kezdek azon gondolkodni, hogy itt lehet kifejezetten ez a szokás (nem tradicionális milonga), de kitartó vagyok. Egy középkorú szemüveges férfi másodszorra is megpróbálkozik, majd az ismételt elutasításon látványosan felháborodik. Én meg azon, hogy nem ismeri a tangó etikettet. De az elméletem igazolja önmagát, a mászkálósok többnyire tornacipős flegma táncosok vagy botladozó kezdők. Abban a percben amikor azt gondolom, aki táncolni szeretne velem az úgyis megtalál, meghallom a nevem. Egy olasz fickó ismert fel, nagyon megörülünk egymásnak. Jó táncos, az asztalukhoz is meginvitált. Ott egy argentin lánnyal ismerkedem meg, aki amint meghallja, hogy Hungría veszi elő a telefonját és fotókat mutogat Budapestről, amiket épp a minap küldött neki egy barátja. Szóval csak lazán és az események úgyis követik egymást :)

Egy másik olasz ismerőssel is táncoltam, aztán táncbemutató következett. Mit sem sejtve ülök le, akkor még nem tudom, hogy életem legszebb táncait látom majd. Virginia Gomez és Christian Marquez, becenevükön Los Totis. Már akkor nagy tapsot kapnak, amikor kimennek a parkettre. A táncuk gyönyörűen elegáns és olyan profi, hogy elakad a lélegzetem. De mindenkinek. Szalonosan táncolnak könnyedséggel és kellemes előadásmóddal. A tudásuk a csillagos ég. A közönség őrjöng, ők továbbra is szerények maradnak, nekem meg tátva marad a szám. Aztán még táncolok egy Canaro tandára egy uruguay-i sráccal, megérte rá várni, nagyon jó táncos.

Hajnalban hazaérve még ébren találom Endrut a netbookja mellett, már diktálom is neki a fellépő páros nevét, ezt meg kell nézd! Aztán belibegek az ágyamba, ennyi élményt egy napra, hogy fogok így aludni :)